Bach nemcsak a zenében volt nagy – hanem az evésben és ivásban is…

A 25. Zsidó Kulturális Fesztiválon Johann Sebastian Bach két művét, a d-moll és az Esz-dúr szvitet is előadja Banda Pál csellóművész a Frankel-zsinagógában szeptember 3-án, vasárnap este 7 órától. Ebből az apropóból olvashatják Bokor Gabriella rendkívül izgalmas írását arról, hogy mik voltak a világ egyik legnagyobb zeneszerzőjének kedvenc ételei, s hogy mi volt az oka annak, hogy miért éppen róla neveztek el egy sörfajtát. Finoman fogalmazunk, ha azt mondjuk: Bach igencsak szeretett sörözni…

Él egy olyan (téves?) nézet, hogy az igazi alkotót hidegen hagyják a földi örömök, hanem aszkétikusan és magányosan csakis magasabb rendű művészetének él, mélyen megvetve az olyan „pórias” élvezeteket, mint az evés-ivás, a családi- és társadalmi élet.

Erre a legjobb ellenpélda Johann Sebastian Bach: húsz gyereket nemzett, és bár közülük többen nem élték meg a felnőttkort, nem lehet mondani, hogy otthon akár csak percekre is alkotói csendben dolgozhatott volna. A társasági életet is nagyon szerette, feleségével nyitott házat vittek, tehát rendszeresek voltak náluk a népes összejövetelek.

És nemcsak átvitt értelemben szeretett nagyokat harapni az életből: rajongott a kulináris élvezetekért, a nagy vacsorákat pedig borral vagy sörrel öblítette le.

Köthen város lakói – akik nagyon büszkék arra, hogy Bach 1717 és 1723 között az ő városukban élt Lipót herceg udvarában – minden alkalmat megragadnak, hogy kifejezzék a komponista iránti tiszteletüket: néhány éve például életre hívtak egy új sörfajtát, amit Giovanni névre kereszteltek – ugyanis így becézte férjét a második felesége, Anna Magdalena.

A kötheniek annak is utánajártak, hogy melyek voltak a komponista kedvenc fogásai. A város egyik több száz éves fogadójában fennmaradt egy feljegyzés az egyik, 1716-ban elköltött vacsorájáról, és ezt a menüt ma is felszolgálják a vendégeknek. Mellé bort vagy sört lehet választani, bár hozzáteszik, hogy Bach az utóbbit preferálta.

Az eredeti ételsor: fogassüllő-leves, marhasült, borjúsült, desszertként pedig citromkrémes Windbeutel, azaz „szélzsák”, amelynek tésztája leginkább a magyar képviselőfánkéhoz hasonló.

Bach hatalmas étvágyát néhány fennmaradt számla is bizonyítja: 1713. november 28. és december 1. között a városi tanács meghívására Halléban időzött, hogy véleményt mondjon a Miasszonyunk templom épülő orgonájáról. A vendéglátók a város legjobb fogadójában szállásolták el, és a fennmaradt számlákból kiderül, hogy a négy nap alatt ételre 2 tallér, 16 garast, dohányra 4 garast, pálinkára 8 garast, sörre pedig 18 garast fizetett.

Ez igencsak jelentős összeg: 18 garasért összesen 30 liter sört lehetett akkoriban venni, vagyis napi hét liter sört és némi pálinkát vehetett magához ezért az összegért. Arról nem maradtak feljegyzések, hogy egyedül itta-e meg ezt a mennyiséget, vagy netán vendégül látott néhány ismerőst.

Egy másik – már tizenkét évvel később, 1725-ben kiállított számla, ami csak néhány éve került elő – még nagyobb léptékű sörivásról tanúskodik: Bach, aki 1725-ben egy hétig vizsgálta a templomi orgonát Gerában, a hét nap alatt 9 garast fizetett ki pálinkára, és 2 tallér 4 garas 8 pfenniget sörre – tehát napi 10 liter sörrel számolhatunk. Persze, ez esetben sem tudjuk, hogy társaságban sörözött-e, a számlát mindenesetre ő egyedül fizette. A hazautazás előtt pedig még jól bevásárolt borból is, Moslerweint, vagyis furmintot vitt haza, méghozzá 7 tallér értékben. A borszállítmányt magának és az otthoniaknak szánta, és a visszaemlékezések szerint ezzel az itallal sem bánt fukarul, ha éppen borra támadt gusztusa.

Bach tehát nemcsak a zenéjét, de végtelen életszeretetét is ránkhagyta, abból is meríthetünk igen nagy kanállal.

És még egy történet, ami ma is sokat segít elviselni egy-egy méltatlan helyzetet, vagy kibírni, hogy a magát jól menedzselő középszer lesöpörje a zseniket: 1722-ban Bach megpályázta a Johann Kuhnaus halála miatt megüresedett kántori állást a lipcsei Tamás templomban. Az első kör hat jelöltje közé be sem került a neve, mert nála ismertebb szerzők is pályáztak, köztük az akkoriban igen ünnepelt sztárkomponista, Georg Philipp Telemann. A bizottság ez utóbbit választotta, de Telemann időközben jobb ajánlatot kapott.

A következő jelölt a hegedűművész-zeneszerző Johann Friedrich Fasch lett, aki – Telemannhoz hasonlóan – szintén visszavonta a pályázatát, azután pedig Christoph Graupner, egy darmstadti komponista lett a szerencsés kiválasztott. De ő is visszalépett.

A három kudarc után végül elővették a kalapból Bach nevét: ő kapta meg az állást. Ezután hangzottak el a tanácsot elnöklő Abraham Christoph Platz ma is gyakran idézett szavai, vagyis: „ha nem kaphatjuk meg a legjobbat, be kell érnünk a középszerrel”.